Az igazság az, hogy rögtön kellett volna írnom egy beszámolót, ott frissiben a célba érkezésem után. Azért, mert akkor valami hihetetlen jót éreztem. Már megint. És tudjátok mi volt ez?! Hogy eszméletlenül jó dolog tájfutónak lenni!
Megpróbálkozom megragadni és felidézni azt a nagy örömöt és sorokba szedni.
Ez a verseny nem volt túlzottan jól időzítve a teendőim közé. Hétfőn hátra volt még egy húzós vizsgám, amitől tartottam, így meg is kérdőjeleztem magamban, hogy miért is megyek én el erre a bajnokságra? Nem csak, hogy idő kiesésnek tűnt egy éjszakát tanulás és alvás helyett erre áldozni, de kicsit értelmetlennek is, hiszen nem tudtam rendszeresen edzeni az elmúlt időszakban. Szét voltam esve ebből a szempontból, több nap is kimaradt, a 7 km-es pálya kifejezetten ijesztőnek tűnt így. Ráadásul ott volt az elnyert utolsó rajtidő, ami csak fokozta a kételyeket bennem. Na meg persze a félelmet. A szerdai edzés sem volt bíztatónak mondható, úgy számolgattam, ha azt a kilométer átlagot hozom, talán az eredményhirdetés végére átcsusszanok a célvonalon. Talán még megvárnak a busszal is. Szóval nem fűztem túl sok reményt az egészhez. De mindemellett az is bennem volt, hogy ne már Filó, ha már egyszer odamész, fuss egy jót, drága az időd, egy rossz versenyzést nem engedhetsz meg magadnak most. Ezt a lelkületet igyekeztem erősíteni minél inkább.