Hosszútávú OB beszámoló (Filó)

Ez nem pályaelemzést lesz (még a végén túl sokat tanulnátok a szép számú hibáimból), hanem inkább egy szösszenet arról, ami számomra volt az idei Hosszútávú OB.

Már januárban, mikor megkaptam a tanítós órarendemet, láttam, hogy ütközés van ezzel a bajnoksággal, úgyhogy hamar le is mondtam arról, hogy induljak a versenyen. A felkészülésem természetesen ettől nem szakadt meg, edzettem továbbra is. Aztán az elmúlt hetekben egyre több szó volt erről, igyekeztem mozgósítani mindent, hogy esetleg mégis elengedjenek a suliból, így derült ki a HOB hetén hétfőn, hogy

mehetek. Ettől kezdve, amennyire tudtam, még tudatosabban készültem minden téren: próbáltam rendesen aludni, megfelelően enni, inni és persze eljutni edzésekre, foglalkozni a letiltott terep térképével. Pénteken még fönt voltam Budapesten, így nem a nagy csapattal utaztam, hanem egy kisebb különítménnyel. Előtte való nap jól teletömtem magam szénhidráttal, folyamatosan adagoltam a vizet és időben lefeküdtem, miután kielemeztem a Máté által tűzött pályát. Egy részről lelkesen néztem a verseny elébe, más részről viszont kicsit nyomasztott mélyen a tudat, hogy ott kéne lenni a dobogón, ha már egyszer elengedtek az egyetemről is. Tudtam, hogy bennem van egy jó futás.

Nem tudom, hogy mi lehetett az oka, de nem tudtam elkapni a fonalat a rajtban. Többször is tudatosítottam pedig magamban, hogy nagyon oda kell figyelni, mert ez fejben fog eldőlni, de mégis már az első pontra becsúszott 1 perc hiba. A második átmenetben pedig egy olyan irányhibát vétettem, amit el sem akartam hinni (olyannyira, hogy hangosan nyugtáztam baklövésem az erdő közepén). Egészen összezuhantam ettől a rossz kezdéstől. Pedig ez még csak a kezdet volt. A pálya első 25%-ban sikerült 7 perc hibát felhalmoznom. Nagyon nehéz volt így tovább csinálni. Nem akarom túlanalizálni magam (még a végén azt mondjátok, hogy már 3 év után meglátszik rajtam, hogy hova járok), de eléggé demotiválóan hatott rám és nyilván a teljesítményemre is ez az első fél óra. Egyszerűen nem jött létre az összhang a térkép, a terep és köztem. Voltak pillanatok, mikor elkaptam, ment, és biztattam is magam, hogy ilyen hosszú verseny bármi lehetséges, végig ki kell tartani, de közben fáradtam, csúsztak be az újabb hibák, már a mozgásom is darabos volt. Beérve éreztem, hogy ebből nem lesz dobogó. El voltam szontyolodva, mert tudtam, hogy ennél többre lettem volna képes. Berciben reménykedtem, hogy neki, mint családunk másik képviselőjének, jobban fog menni, de ő sem remekelt. Viszont az a jó, hogy nagy a csapat, és mindig lehet örülni valakinek, büszkén PVSK-snak lenni: Mate nyert a felnőtt férfiaknál, Csenge 2. lett, Ildike 1., Vinicz pedig 3. a kategóriájában – hogy csak a dobogósokat említsem.

És tudjátok, valahogy hamar elszállt az a nagy elkeseredésem. Persze még mindig bosszant, hogy miért nem sikerült összeszednem magam – ezen majd dolgozom, remélem, tanulok a hibáimból. Viszont ez a szombati nap, még így is, hogy nem a nagy többséggel utaztam, egy „nagy-családi” élmény volt. Jó volt megtapasztalni, hogy jöhetek én Budapestről is, lesz csapattársi segítségem a versenyre való lejutásba. Megtapasztalni azt, hogy képesek vagyunk arra, hogy másfél, akár két órákat küzdjünk az erdőben. Megtapasztalni azt, hogy lehet és tudunk is örülni egymásnak. Mennyire fontos, hogy van ez a hatalmas ajándék nekünk! És persze ezzel együtt jó, ha az ember kihozza magából a legjobbat. Nekem talán ez ennyi volt most. Az alapélményem viszont megint az volt, hogy nagyon klassz ehhez a csapathoz tartozni, és köszönöm ezt Nektek!

Filó