rightitem

WUOC 2016

Idén, július 30-augusztus 4-ig került megrendezésre Miskolcon az Egyetemi Világbajnokság. Magyar válogatottként 5-en vettünk részt a PVSK-ból ezen a megmérettetésen: Csenge, Rita, Berci, Máté és jómagam.

 

Ez a VB több olyan tapasztalatot, élményt adott, amit azt hiszem, sosem fogok elfelejteni. A teljesség igénye nélkül megosztanék Veletek egy párat:
Világbajnokságon futottunk, mégis itthon. Magyar szervezők, ismerős hangok, hazai terepek, szurkolók, akik mind nekünk ordítottak az arénában. Készültünk erre, vártuk ezt az élményt – legalábbis én személy szerint –, de még így is hatalmas öröm volt! 2007-ben ugyan az Ifi EB-n már volt valami hasonló tapasztalatom, amit Egerben rendeztek…, de akkor még kicsi voltam, ráadásul az volt az első ilyen nagy versenyem, nem volt összehasonlítási alapom. Egészen más volt úgy beérni a célba, hogy az ember rögtön hall magyar szavakat. Hogy ott vannak a testvéreim, PVSK-sok… a ráadás pedig az volt, mikor a váltóra két nagyon kedves barátnőm is kijött! Nagyon szép tapasztalás volt ez. Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki ott volt, és hatalmasat szurkolt nekünk minden nap! Smile
Volt pszichológusunk és masszőrünk! Teljesen új élmény volt ez nekem. És azt kell, hogy mondjam, hogy sokat adott! Baromira fontos ez a pszichés oldal. Egyszerűen nem lehet ezen csak úgy átlépni. Mert az ember felkészülhet fizikailag, technikailag is, de emberek vagyunk, mindenféle mozog bennünk, meg hát egy tétverseny, izgalommal és akár félelmekkel… szóval lelkileg is nagyon ott kell lenni, hogy minden kijöjjön belőlünk. Persze, az lenne az ideális, hogyha a felkészülésünket év közben is kísérné egy pszichológus, ha a mindennapi munkába is be lehetne vonni. Erre egyelőre nincs még keret, de lehet ennek is eljön majd az ideje.  A lényeg, hogy ez nekem sokat adott ebben az egy hétben. Ami az egyéni eredményeimen ugyan nem látszik, a számok nem érvelnek emellett, de ez ennél összetettebb volt. És hát az is jó érzés volt, hogy az elfáradt izmokkal lehetett menni este egy masszázsért.
Az első futás számomra a normáltáv volt. Abszolút felkészültnek éreztem magam, tudtam, hogy ez főleg fizikális kihívás lesz, de azt is, hogy erős vagyok, és ez menni fog. Na, ehhez képest már a bemelegítésnél nem stimmelt valami. De ott még úgy voltam vele, hogy ez csak a meleg, ettől még ez jó lesz, meg van ilyen, hogy az első méterek nem esnek jól, de aztán belejövök, verseny közben az ember ezzel nem foglalkozik. Elindultam tehát. Első két átmenettel nagy baj nem volt – na jó, a kettesre egy egész nagyot hibáztam, de ettől még ez lehetett volna egy jó verseny, ráadásul rögtön utána ott is tudtam hagyni magát a hibát, nem izgattam magam rajta túl sokáig. De akkor jött a hosszú húzás, amire számítottunk. Aminek a felénél nagyjából, egy nem túlzóan emelkedő úton azt éreztem, hogy nem megy. Egyszerűen az volt bennem, hogy tudom, hogy ennél erősebb vagyok, felkészültebb, és mégis valahogy baromira nyögvenyelősen mozgok, egyre lassabban. Na, és itt elindultam a lejtőn. Nem akarom túlragozni – személyesen mesélek szívesen hosszabban bárkinek –, a lényeg, hogy az átfutás után (még 40% vissza volt), szinte már végig csak sétálni bírtam. Vagy majdnem hogy azt sem (a célba alig bírtam feljönni a végén). Szédültem, zsibbadt mindenem… borzasztó volt. Iszonyúan nehéz volt befutni. A fizikai állapotom miatt is, és azért, mert tudtam, hogy ott várnak rám, sokan, már rég bent kéne lennem, ezzel ellentétben ott sétálok az utolsó pontra és nem tudom, hogyan fogok feljutni a célig. Az zakatolt bennem utána egész nap, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Rejtély, hogy mi volt ez pontosan… nem voltam egyedül ezzel, Máté is hasonlóan nagyon rosszul volt. Talán napszúrást kaptunk. Mindenesetre én még másnap is küzdöttem a közérzetemmel… nem volt könnyű összeszedni magam a két nappal későbbi középtávra (erről lentebb írok egy rövidebb elemzést is).
Szeretem a váltót. Mindig egy külön csemege ez a szám. Mert nem csak magamért futok, mert szoríthatunk végig egymásért, fordulatos verseny. Erre a futásra végre összeálltam! Nem volt tökéletes futás, számított az is, hogy szinte végig egyedül futottam, de végre megvolt az öröm, mikor befutottam, hogy igen, ez tájfutás volt, megcsináltam, élveztem, küzdöttem! Mikor kiértem az erdőből és meghallottam a szurkolókat, tudtam, hogy ez jó így, jól megyek. Nem volt egyszerű a terep. Érdekes volt látni, hogyan szívnak el az előző napok legjobbjai. Élmény volt otthagyni pl a finn csajt, aki sprinten 2. lett, ott meg kérdezgette az erdőben, hogy mi van, annyira nem találta a pontját.. ősi igazság: mindenki tud hibázni.

És akkor jöjjön a középtáv. Mint mondtam nehezen raktam össze magam erre a napra, de reggel úgy keltem fel, hogy éreztem az erőt, a lendületet, a tenni akarást. Kifelé a buszon azért megszólaltak bennem a félelmek is – többek között az, hogy mi van, ha megint nem fog menni, ha elfogy az erőm, nem bírok majd futni. A bemelegítő térkép való mozgolódás nem adott sok önbizalmat – sárga és zöld mindenféle változata, egyáltalán nem könnyű futhatósággal… volt bennem egy kis kétségbeesés. Mindenesetre igyekeztem összeszedetten, magabiztosan állni a rajtnál, és arra koncentrálni, hogy nehéz terep lesz, oda kell figyelni, de meg fogom tudni csinálni.


Az 1. pontra tudatosan biztos vezető vonalat választva futottam, de sajnos így is sikerült túlmennem. A gerincet néztem, hogy az meglegyen, de azt már nem néztem meg pontosan, hogy a körön belül hol lesz a pont. Sikerült viszont higgadtan kezelni ezt, a következő két ponttal nem volt probléma.

A versenyem azt hiszem a 4-es átmenetben úszott el. A tervem az volt, hogy a nagy útról be a kisösvényen a töbörhöz és onnan majd szintbe be a pontra. Biztonságos útvonalnak tűnt, jól teljesíthetőnek. De nem adtam magamnak elég időt ahhoz, hogy meglegyen az ösvény, amitől aztán bepánikoltam, elkezdtem kapkodni…



Az ösvény nélkül is jól meg lehetett volna csinálni ezt az átmenetet, hiszen a zöld futható volt, és a domborzat ott volt egyértelmű segítségnek. Verseny után lenyugodott fejjel visszanézve is láttam már, hogy egyszerűen ettől a ponttól kezdve kiestem a helyzetből. Nem arra figyeltem, amit csinálok, elkezdtem szorongani attól, hogy hibáztam, illetve, hogy nem a terv szerint haladtam. Kapkodás, értetlenkedés… elmaradt a megállás, nagy levegővétel és újratervezés.
Természetesen a 4-es pontot megfogva nagyon erősen ott volt bennem, hogy ezt iszonyúan elrontottam. Szóval folytatódott a kapkodás. Hiba a következő pontra is. Aztán a 6-os szépen megvolt, de a 7.-re megint egy olyan amatőr hibát csináltam, amit utólag nem is hiszek el… jártunk arrafelé az edzőtáborban pár nappal később is, néztem, és akkor sem értettem, hogy miért nem bírtam elmenni az ösvényig. Kapkodás. Nem bírtam már magammal, nem volt türelmem elmenni a kanyarig. Újabb nagyobb hiba. Körön belülre érve is aztán alig sikerült megtalálni a pontot.


Ezek után már meg sem lepődtem, hogy a 9-esnél, figyelmen kívül hagyva a szimbólt, lementem a nagy szikla alá, a pont meg természetesen a kettő között volt fent.
Innentől már teljesen szét voltam esve. A 10-es közelébe érve fogalmam sem volt már szinte, hogy mit csinálok. Ez látszik abból is, hogy simán lementem ahhoz a nagy töbörhöz. Pedig emlékszem, még a 9-es után is próbáltam újranyomni a startot, lenyugodni, de már igazából nem tudtam elkapni a fonalat.


Illetve azt ezt követő átmenete egészen könnyűek voltak, inkább futni kellett, ami most érdekes módon ment – nem úgy, mint hétfőn… a 12-esre valószínűleg nem ez volt a legjobb útvonal...


Jutott még hibázás a pálya végére is. Kisebbek. Úgy értem be, hogy ez borzasztó volt. Már megint. A végén csak futni kellett – az nagyon ment! Ez valamelyest vigasz volt, hogy a fizikai erőm visszatért. De ez a sok hiba… nagyon lehangoló volt.

Utána, átgondolva rengeteg mindent tanulhattam ebből a futásomból. A hibákból, és azoknak miértjéről. Hogy mire lehet, kell jobban, tudatosabban odafigyelni, gyakorolni… Emlékezetes futás marad, az biztos!

Összességében egy nagy élmény volt ez a verseny. Nem úgy sikerült, ahogy azt vártam, ahogy szerettem volna, de nem bántam meg a készülést. Az ide vezető út minden lépéséért hálás vagyok. És köszönöm mindenkinek, aki hozzátett ehhez egy biztató szót, egy közös futást, egy mosolyt, egy beszélgetést… bármit! Több lettem, gazdagabb lettem – ez biztos! És ezért hálás vagyok.

Filó