rightitem

Croatia Open - rendezői szemmel

Croatia Open – rendezői szemmel

Kicsit megkésve ugyan, de nekifogtam megírni az idei Croatia Open történetét. Számomra kicsit másképp alakult, mint ahogy először gondoltam, mert kezdetben résztvevőként képzeltem el magamat, de végül rendezőként jutottam el rá. Hogy hogyan? Ezt félig még én sem tudom. A lényeg, hogy ott voltam.

 

Így tehát rendezőként birkózhattam Kersity Andrissal, és a többi horvát társammal a korántsem egyszerű feladattal, egy öt napos verseny megrendezéséve teljesen szélsőséges időjárások közepette. Ugyanis volt, amikor 38-40 fokban kellett egész nap rohangálni Krk városában, de volt, amikor 8-10 fokban, télikabátban ácsorogtunk a célban arra várva, hogy lehessen már végre bontani.

 

Amint az előbb írtam, feladatunk Andrissal a felvezetés-bontás volt, verseny közben pedig egyéb különböző feladatok, de általában az eredménycetlik osztogatása.

 

De kezdem is kronologikus sorrendben:

 

1. nap, július 27.-én indultunk 8 óra körül Pécsről, korántsem minden tudással a fejünkben. Eleinte úgy gondoltuk, nekünk még aznap telepítenünk kell, és azon tanakodtunk odaúton, hogy hányan is leszünk erre a feladatra, csak mi ketten, vagy lesznek mások is. Az odaút is izgalmas volt, mert Zágráb után egy akkora vihar kapott minket el, hogy az autópályán jó, ha 30 m-re el lehetett látni, így volt, amikor állt a forgalom. Mikor odaértünk, kiderült, hogy a pontokat már kitelepítették, így nekünk 3 órán keresztül semmi feladatunk nem volt, majd mikor elrajtolt a mezőny, én a kihelyezett célba lettem kiküldve, hogy a beérkező emberektől elvegyem a térké-peiket, és visszatereljem őket a versenyközpontba. Itt hallottam először, hogy egy öreg néni bottal veri a térkép túlsó felén a futókat. Ekkor még nevettem rajta egyet, később azonban kiderült, hogy volt, akit nem csak ütött, de el is vett tőle mindent, ezért rendőröket kellett hívni.

 

A bontás viszont már a mi feladatunk volt. A terep egy sziklás, viszonylag bozótosabb terület volt, sok kisebb töbörrel a Kupa folyó mellett. Már az első pont előtt fogalmam nem volt, hol vagyok, aztán később szerencsére belejöttem, és össze tudtam gyűjteni mind a 13 rám osztott pontot.

 

Még egy kis kitérő: a pontokon itt fém állványok voltak, mind egyenként 4-5 kilós, így már az első napi bontás után olyan izomlázam volt, hogy alig tudtam mozgatni a kezemet.

 

A 2. nap a sprint volt Krk városában. Mivel a futam 5 órakor kezdődött, mi a legnagyobb melegben vezettünk fel egy gyors fürdés után (a víz nem volt annyira meggyőzően meleg). Felállítottuk a célt, majd következhetett a felvezetés. A térkép egyébként A/3-as volt, és 1:3000 méretarányú. Érdekesség még, hogy Horvátországban nincs pontőr a pontok mellett, és még csak le sincs lakatolva, így teljesen szabadon állnak, mindenki el tudja vinni, de senki nem viszi el. Egy kivétel azért most volt, ugyanis a rajt előtt negyed órával telefonáltak, hogy a legtávolabbi (Murphy törvénye) pont nincs a helyén. Így hát rohanás ki egy másik állvánnyal. Közben előkerült, valaki odarakta egy kukához. A biztonság kedvéért azért a verseny végéig ott maradtam, nehogy még egyszer előforduljon. Azonban később senkit nem érdekelt már, a futókon kívül. Aznap összesen 12,8 km-t futottam a városban, ebbe beletartozott a felvezetés, a dobozok külön kihordása, a hiányzó pontra kimenetel, és a bontás.

 

Következő nap: Pihenő nap. De nem nekünk, ugyanis mi aznap már kitelepítettük a következő napot, így mi már tudtuk, mi vár a többiekre a következő napon. Hát nem sok jó. Délután 5 óra körül kezdtük a felvezetést, és én már féltem, hogy rám fog sötétedni. Mivel 1-2 éve egy jégvihar söpört végig ezen a területen, az ösvényekből nem sok maradt, mert mindenhol keresztbe dőltek rajtuk a fák, így nagyon nehezen, és nem is mindenhol lehetett őket követni. Mellé még mindenhol szikla is volt. Így hát nem is volt csoda, ha 150 m után már fogalmam sem volt, hol vagyok.

 

3.nap: A jó kis esőben indultunk reggel ellenőrizni. Most a térkép másik részén lévő rétes területet kaptam, ez még sokkal rosszabb volt, mint az erdő. A fű nagyjából másfél méter magas volt, sokszor nem látszó kidőlt fákkal az alján. A réteket bozótos, mocsaras völgyek választották el egymástól. A futóknak sem tetszett túlságosan, a mezőny harmada feladta ezt a napot, az első fél órában csak hibás versenyzők jöttek.

 

A bontás már sokkal könnyebben ment, mivel a kitaposott széles ösvényeken már sokkal jobban lehetett haladni. Miután itt végeztünk, indultunk a következő napot felvezetni. Ez a nap az ellenkezője volt az előző napnak. Kevés szikla, jól olvasható térkép, a haladás is sokkal gyorsabb, ellenben sokkal meredekebb. Szerintem a legszebb terep ez volt.

 

Egyébként a szállásunk is ennek a terepnek a szélén volt, így nagy könnyebbség volt, hogy az amúgy nagyon hideg, 8-10 fokból egyből a forró zuhany alá érkezhettünk. Érdekesség még, hogy a terep egy része, köztük a cél is 1000 m felett volt (egyébként egy sípálya teteje).

 

A 4. nap reggelén ugyancsak hidegben leellenőriztük a ránk osztott kört, majd egy zuhany után órákon keresztül télikabátban ücsörögtünk a célban. Egyébként amióta itt voltunk (5. napja), ez volt az első nap, amikor a köd kezdett felszakadozni, így aki ki mert szállni a kocsijából, gyönyörű látványban volt része: a célból egész az Alpokig el lehetett látni, látni lehetett a havas hegycsúcsokat is.

 

Talán az itt töltött szűk egy hetem legnagyobb élménye ezen napnak a bontása közben történt. Már lebontottam az összes pontomat, és 10 állvánnyal a hónom alatt baktattam a célom felé, amikor egyszer csak valami morgást-ordítást hallottam tőlem 3-400 méterről. Először nem hittem a fülemnek, így megálltam, hogy ne zörögjenek az állványok a kezemben. Ekkor még egyszer hallottam egy medve ordítását a hátam mögül, pont arról a részről, ahonnan jöttem. Az volt az első, és utolsó sprintem 10 vasállvánnyal a kezemben, egyébként kb. 4 darabbal lehet még kényelmesen futni.

 

Szokás szerint még aznap kimentünk felvezetni a következő napot. Az 5. nap célja egy olyan völgyben volt, amit 50%-ban 30 m-nél magasabb sziklák határolnak. Az egyik ilyen sziklafalon egy kis ösvényen kapaszkodtam felfelé én is a a magam 9 db állványával.

 

A terep 2/3-án csak sziklát lehet látni, sőt, annyi szikla volt, hogy az ösvényeken kívül szinte nem lehetett máshova lépni, csak sziklára. Így a rám kiosztott 2,5 km-es kör 1,5 óra alatt ki is lett telepítve, de a többieknek is hasonló mutatójuk volt.

 

Másnap az utolsó naphoz érkeztünk, ami számunkra a szokásos ellenőrzéssel kezdődött. A terep egy teljesen más jellegű részét ismertem meg. Nem is gondoltam, hogy lehet ekkora változás egy kicsi területen. Szinte vonalat lehet húzni az extrém sziklás és a szép, futható erdő közé. A verseny után már csak egy bontás volt vissza az erőnléti részből, és mikor még egyszer leereszkedtem a 25 méter magas sziklafalról, már csak az elpakolás része volt hátra számomra. Még az eredményhirdetésre vissza is értem. Egy szertár pakolás után a verseny teljes mértékben lezárult számunkra.

Estére búcsúzóként Kersity Andrissal ketten meg lettünk hívva a verseny főrendezőjéhez vacsorára, ahol beszélgettünk (vagyis inkább Andris beszélgetett, mert az én horvát tudásom elég csekély, így csak figyeltem) még egyet, majd egy utolsó 1000 m fölötti alvás után reggel elindultunk Csákvár felé, edzőtáborba, de az én történetem csak idáig tart.

 

Kicsit hosszúra nyújtottam a beszámolómat, de remélem érdekesre sikerült, szeretném megköszönni mindenkinek, aki végig olvasta.

 

Gyeni