Lelkes éjszakai futás

Az igazság az, hogy rögtön kellett volna írnom egy beszámolót, ott frissiben a célba érkezésem után. Azért, mert akkor valami hihetetlen jót éreztem. Már megint. És tudjátok mi volt ez?! Hogy eszméletlenül jó dolog tájfutónak lenni!

Megpróbálkozom megragadni és felidézni azt a nagy örömöt és sorokba szedni.

Ez a verseny nem volt túlzottan jól időzítve a teendőim közé. Hétfőn hátra volt még egy húzós vizsgám, amitől tartottam, így meg is kérdőjeleztem magamban, hogy miért is megyek én el erre a bajnokságra? Nem csak, hogy idő kiesésnek tűnt egy éjszakát tanulás és alvás helyett erre áldozni, de kicsit értelmetlennek is, hiszen nem tudtam rendszeresen edzeni az elmúlt időszakban. Szét voltam esve ebből a szempontból, több nap is kimaradt, a 7 km-es pálya kifejezetten ijesztőnek tűnt így. Ráadásul ott volt az elnyert utolsó rajtidő, ami csak fokozta a kételyeket bennem. Na meg persze a félelmet. A szerdai edzés sem volt bíztatónak mondható, úgy számolgattam, ha azt a kilométer átlagot hozom, talán az eredményhirdetés végére átcsusszanok a célvonalon. Talán még megvárnak a busszal is. Szóval nem fűztem túl sok reményt az egészhez. De mindemellett az is bennem volt, hogy ne már Filó, ha már egyszer odamész, fuss egy jót, drága az időd, egy rossz versenyzést nem engedhetsz meg magadnak most. Ezt a lelkületet igyekeztem erősíteni minél inkább.

A versenyközpontba érkezve rövid időn belül hagytam is a tanulnivalót, elkezdtem koncentrálni rendesen a versenyre. Amikor már csak ketten malmoztunk a sötétben, sőt, a versenyzők egyre népesebb tábora érkezett be, én meg még össze se raktam rendesen a lámpámat, na akkor már frusztráltan éreztem magam egy kicsit. Viszont ennek ellenére egyre erősebb volt bennem a vágy, hogy hajrá, gyerünk, menni akarok, pontokat akarok fogni, hasítani akarok az erdőben! Melegítés közben könnyednek éreztem a mozgásomat, lendületesnek – reményt adott egy jó futáshoz. Évi közben befutott. Figyeltem az időjét, egy részidőm az átfutó pontról is volt. Sikerült jól felkészítenem magam, lelkesen és nagyon motiváltan álltam a rajtvonalon. Az első pontok jöttek is szépen. Eszméletlenül élveztem! Pörögtem, ment a tájékozódás… aztán hopp a 6-ost előbb fogtam az 5-ös pontomnál. Nem baj, rövid átmenet (nyertem is az 5-6-ot). 7-es pont messzinek tűnt, sok szinttel, mégis ment, nyertem azt az átmenetet is. Utána jött az első nagy hiba. Talán kezdtem fáradni, mert az útvonalamban is voltak elcsúszások, korrigálnom kellett. Kiestem a ritmusból. Egy kis segítséggel – többen is voltak a pont körül – végül meglett. Tudatosítottam magamban, hogy oké, hosszú átmenet, le kell nyugodni, szépen körbe úton, úgy vissza tudok állni a koncentrált állapotra. Na, hát sajnos ez nem jött össze. Valamiért elbizonytalanodtam és így össze-visszarohangálással nem tudtam abszolválni az egyszerű úton futást. Nem mondom, nyomasztó volt rendesen, mikor egyszer csak mindenhonnan kerítés vett körül, ráadásul a szpíker is olyan volt, mintha karnyújtásnyira beszélne tőlem. Nagyon nem így terveztem. Baromira ideges lettem, mikor végre kikecmeregtem az útra, próbáltam nagyobb sebességre kapcsolni, de éreztem, hogy úszik a jó helyezés. A hátsó rész nagyjából ment, bár azért akadt benne hiba, a 11-esnek így is örültem, hogy egyáltalán rátaláltam. Fáradtam már, ez különösen a 12-esre való felkapaszkodásnál jött ki. Itt viszont megláttam Virágot, aki új lendületet adott. Jól mentünk, pont közelben azonban hibáztunk, lassan lett meg az a 13-as is. Ott félhangosan megjegyeztem az órámra nézve, hogy most kéne az átfutón lenni (15-ös pont). Akkor még nem tudtam, hogy oda se fogok egykönnyen odatalálni… A következő átmenet pofon egyszerű volt, csak nyomni kellett fel, nyertem is. Aztán jött a kapkodás újra. Azt gondolom alapvetően ebből gyümölcsözött az újabb hiba. Be voltam sózva, hogy nagyon menni kéne, be kéne hozni a lemaradást. Nem figyeltem rendesen oda, befolyásolt az előttem futó srác is, utólag sem értem teljesen, hogy is értem ki a tisztásra. Az biztos, hogy egyszer csak ott volt már megint Virág. Megint felment bennem a pumpa, hogy ezt nem hiszem el, ennyire nem lehetek béna! Jó tempóban haladtunk tovább – én hibázgattam, Virág stabilabban közelített a pontokra. A befutót nem sikerült még egyből megfogni, sok volt a zöld.

A célban egy kicsit dühöngtem, látva a részidős papíromat, meglengettem az odaérkező Vinicz orra előtt is, hogy látod, ezt nem hiszem el, lehettem volna simán bajnok, 6 percet kaptam, mikor ennél sokkal többet hagytam benne. A gyorsan körénk verődött megbeszélésből kiderült, hogy a többiek is hibáztak jócskán. Mondjuk nyilván, éjszaka előfordul az emberrel… Hevesen magyaráztam a baklövéseimet a többieknek, kicsit azzal a szándékkal is, hogy látjátok, azért ment volna ez nekem sokkal jobban is! Olcsó vigasz :) Virággal elmentünk levezetni, még kicsit mérgelődve, de már nagyobb lelkesedéssel értékelve az eseményeket. A buszunkhoz odaérve már fülig ért a szám és nevetve meséltem a sztorimat. Mert hogy az lett belőle.

Átöltözve odaérte még 1-2 tapsra is az eredményhirdetésre – mert persze bőven volt kit ünnepelni! Mindenek előtt négy győzelem is született: Luca, Máté, Ildike és Pavlo is a dobogó legfelső fokára futott fel!

Ja igen, az én kalandom egy 4. helyre volt elég. Ebbe a futásomban sok minden benne volt és ez meglepett. Meglepett, hogy haladtam, hogy élveztem, hogy sok pontot jól, pontosan meg tudtam fogni az éjszaka ellenére is! És ez a meglepetés örömöt adott! Egy hatalmas hálát, hogy van erőm ezt csinálni, hogy van bátorságom egy ilyen éjszakai mókába belevágni, és hogy van egy közösség, akikkel mindezt megtehetem!

Belegondoltatok már, hogy milyen csuda klassz sportot űzünk?! Döbbenjetek rá újra és újra – nekem hatalmas örömöt ad erre rácsodálkozni egy-egy ilyen élmény alkalmával! :)

Filó

Útvonalak: http://rg.mtfsz.hu/cgi-bin/reitti.cgi?act=map&id=680&kieli